Ezt annyiszor hallottam, hol Matyi Gabitól – kb. 100 évvel ezelőtt volt ő A mászóedzőm, hol Árpitól – akivel a túrázós, sziklamászós és leginkább klettersteiges kalandjaim nagy részét megéltem. 🙂 Amióta együtt vagyunk A is akklimatizálódott és azon túl, hogy a youtube-ról tanult meg falat mászni már néhány valódi szabály is beégett a memóriájába. Mint például ez.
Így nagy egyetértésben borultunk ki az Everestet nézve, amikor a túravezető felelőtlen (bár igen emberséges) engedményt tett közel a csúcshoz az egyik ügyfele számára. Amibe aztán mondhatni törvényszerűen (mi lenne akkor a drámával, ha nem?!) bele is haltak mindketten.
Fura egy késő éjszakai Everesttel készülni egy másnapi 90 napos program utolsó eseményére, ahol végtellős végig azt igyekeztem elsajátítani, hogy hogyan döntsek felelősen az energiáimról, az időbeosztásomról, hogyan vegyem észre már az apró jelzéseket, hogyan kezeljem ezeket a helyzeteket és jó előre hogyan készüljek fel egy-egy napomra, annak érdekében, hogy az a legjobban alakuljon. Pl. ne hypozzak be, ne essek orra, ne szédüljek, ne zuhanjon szét a teljes vezérlésem.
Az érthetetlen furcsaságaim folytatódtak reggel, amikoris persze a filmnézésnek hála a reggeli 30gr lassú CH-ra már nem maradt időm. Így csak bedobtam a táskámba egy műanyag dobozban, hogy majd bent a munkahelyemen megeszem. Körülbelül fél 9-re el is jutottam odáig, hogy a zabpehelyre rákerült a víz és elkezdhettem a rituálét. Mit nekem másfél!!! óra csúszás? Tízóraira szerencsére volt nálam némi keksz és tejeskávé, erre nagy jóindulattal mondhatom, hogy OK. Majd következett a 13.00, amikor 50gr Ch-t kellene mindenképp ennem. A tablet szólt is időben – 10 perccel korábban. Én pedig szépen kinyomtam és 1000-el dolgoztam tovább és csak 3/4 2 magasságában jutott először eszembe, hogy le kellene szaladni venni ebédet, de tojtam a dologra elegánsan és valami hónapok óta bent tárolt zabpehellyel próbáltam ismételten jelentős késéssel azt a bizonyos 50Ch-h bevinni. Akkor azt hittem sikerült… Persze, abból, hogy a délután további részét jórészt morgással töltöttem (szinte egy lélek nem szólt hozzám, mindezt úgy – csak a tisztánlátás kedvéért mondom) már tudhattam volna, hogy NEM, NEM sikerült. A Libertadba lépve csak annyit közöltem: Szar napom van. Fura, de még itt sem esett le a tantusz.
Az óra kínszenvedés volt. Pedig nagyon-nagyon vártam. Imádom az Espirito-t és Andi jókedvét. Pontosan ezért ragaszkodtam annyira ahhoz, hogy Espirito lehessen az utolsó órám idén. Teljesen tönkre vágtam. A legegyszerűbb lépéseket sem tudtam megcsinálni, folyamatosan szédültem, ahelyett, hogy a szokásos módon kikapcsolt volna a dolog most össze-vissza cikáztak a gondolataim.
Természetesen óra után az első dolgom volt kajával felszerelkezve hazaérni és evés után 2-3 órát regenerálódni. Így már – ugyan jelentős késéssel, de sikerült útra kelnünk, hogy meglátogathassuk a családunkat vidéken.
A bejegyzés címe lehetett volna: Így vágd sutba, amit eddig tanultál! Vagy biztos út az önszabotázshoz IR-eseknek. Minden esetre hasonlóan NEM kedves mondatokkal traktáltam magam, mint a túravezetőt a filmben. Aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy ez a nap is olyan ’emberi’ volt, ahogyan ő hozott egy emberi döntést? Szerencsére egy kis rosszulléttel és az utolsó nap elszúrásával megúsztam. Nekem nem kellett ebbe belehalnom. Az én környezetem engedékenyebb az ilyen emberi döntésekkel vagy inkább sodródásokkal kapcsolatban.
